Nem akarom én direkt izélgetni ám a kormányt, tényleg. Én drukkolok nekik a legjobban. Nem tehetek róla, hogy a közelmúlt egyes botrányos, katasztrofális, tragikus, satöbbi eseményei a kabinet korai – fogalmazzunk diplomatikusan – optimista kijelentéseit juttatja eszembe.
Pintér Sándor belügyminiszter a közbiztonság sokak szerint siralmas állapotára utalva még kinevezése előtt megígérte: két hét alatt rendet tesz az országban. Ez majdnem egy éve hangzott el. Nem tudom, ki hogy van vele, részemről úgy érzem, bőven adtunk időt a miniszter úrnak ígéretének gyakorlatba való átültetésére. Ehhez képest a helyzet, ha ez egyáltalán lehetséges, egyre elkeserítőbb.
Újabb és újabb magyargárdaszerűségek masíroznak például országszerte. Nem tudom, hogy ez baj-e, nem tudom, hogy bárkinek származik-e ebből bármiféle előnye vagy hátránya, nem kívánok ez ügyben állást foglalni. Mindenesetre legalábbis szokatlan ez az állapot. A lényeg egyébként sokkal inkább az, hogy ezek a polgárőrök, csendőrök, betyárok, gárdisták és egyéb katonásdit játszó úriemberek kendőzetlenül, a legnagyobb lelki nyugalommal, a lehetséges következményektől való félelem leghalványabb jele nélkül röhögnek a főnök – ráadásul hányingert keltően rusnya – pofájába, amikor az nagy arcoskodva, hepciáskodva próbálja tevékenységük felfüggesztésére bírni őket. Akkor hol is van a rend, drága Pintér úr?
És hol marad a rendcsinálás például Szikszón, ahol a minap egy idős házaspárt, egy 83 éves bácsit és egy 79 éves asszonyt végeztek ki brutális hidegvérrel? Egy gyors kérdés: ki jött rá Google nélkül, hogy az említett kisváros BAZ megyében található?
Kedves, drága Miniszter Úr! Évtizedek óta köztudomású, hogy az ország mely régióiban rossz a közbiztonság. Vajon mi akadályozta meg Önt abban, hogy a megfelelő helyeken, a megfelelő módszerekkel és eszközökkel kezdje a rendcsinálást? Tán csak nem az, hogy magasról, lágy ívben fosik nem csak a saját választási ígéreteire (és ezáltal persze magukra a választókra is), hanem a kormánya által igazgatott állam polgárainak testi épségére, legalapvetőbb jogaira, életére, vagyonára is?
De bizony, szarik rá, ahogy az összes kispajtása is a pártban, a kormányban és a Parlamentben egyaránt. Azt is megmondom, miért: azért, mert olyan mértékben elvette az eszüket a hatalom, olyan szinten elrugaszkodtak a magyar rögvalóságtól, hogy egyszerűen meg sem értenek már bennünket, 1.0-ás polgárokat, fingjuk nincsen, mi és hol fáj nekünk, zembereknek, mire van szükségünk (megsúgom: nem új alkotmányra például), miről álmodunk és milyen irányba szeretnénk önmagunkat a mindent elöntő ganéból saját hajunknál fogva kirángatni. Vagy hogy hogyan élünk egyáltalán. Mindebből egyébiránt az is következik, hogy a problémáinkra adott válaszaik maximum véletlenül lehetnek helyesek, akkor meg már felmerül az a kérdés is, hogy mi a kankós turhás lófaszt keresnek maguk a kormányrúdnál – de ez messzire vezetne.
Maradjunk most Szikszónál. A polgármester a médiában sajnálkozik, megemlíti, hogy „a kormánynak a rendőrség és a közbiztonság megerősítésével kapcsolatban tavaly megfogalmazott ígéretei nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket.” Az észak-magyarországi településvezetők szerint nem biztosítanak a rendőrség számára olyan erőforrásokat, amelyek növelnék a hatékonyságot. (Magyarul: lófasz se változott az elmúlt évben, nemhogy két hét alatt.) A Szikszóhoz hasonló települések lakói azt tapasztalják, hogy a nyomor és a kilátástalanság egyre erőszakosabb és brutálisabb eseményekhez, bűncselekményekhez vezet. A BAZ megyei polgármesterek szinte szó szerint megmentésért könyörögnek a kormánynak. Ezek az emberek rettegnek. Rendőr, polgármester, 83 éves bácsi, 79 éves néni egyaránt félti az életét. Felfoghatatlan érzés.
Segítsenek rajtuk!
